Gyakorlatilag az egyetlen napon teljes utunk során, mikor sokáig aludhattunk volna, sikerült egy olyan szobát kapnunk a hotelben, amely keletre nézett. Az amerikai mintára (vagy eleve ott) készült belső reluxa kb. annyira zárta ki a fényt, mint a szúnyogháló a Tajo-i építőtábor ablakán. Így – mivel a nap reggel hatkor kelt – sajnos Zsuzsi meg én fél hétkor már ébren voltunk. Peti egy kicsit tovább húzta, de őt is felkeltette a nap. Azért lett volna bőven időnk aludni, mert barátaink vállalták, hogy 10-re elhozzák a lányokat Mapuából a motelünkbe. Mondjuk ez legyen a legnagyobb baja az embernek, arra ébredni, hogy hasára süt a nap.
Mire bepakoltunk az autóba, addigra meg is érkeztek a lányaim és könnyes búcsút vettek barátnőjüktől - ki tudja hány évre. Mi pedig elindultunk Picton városkájába, onnan indulnak a kompok az északi szigetre. Itt most km-ben rövidebb, de időben kicsit hosszabb utat választottuk, amely ismét a tengerparton kanyargott végig. A sziget észak-keleti csúcsa fantasztikusan tagolt, ezernyi apró öböl mellett megy az út, 30-40km-es sebességnél gyorsabban még akkor sem tudtunk menni, ha nem volt éppen előttünk egy nagy lakóautó. Már csak ezért sem, mert szinte folyamatosan voltak le- vagy feljáratok az itt épült nyaralókhoz. A házakat magukat ritkán láttuk, mert elbújtak a fák mögött, de sok helyen volt sebességkorlátozás is. Nem is akartam volna száguldani, mert gyönyörű a táj (na meg a Nissan Qashqai üresen sem egy kanyarvadász sportkocsi, mi öten a csomagokkal pedig tuti a terhelhetőség határán lehettünk), kicsit olyan, mint a Cote d’Azur, csak a növényzet több és persze egész más, mint a francia Riviérán. Gyermekeink ezt is jellemzően átaludták – tényleg lehetett valami altató frekvencia a motorzajban. Az egyik gyönyörű öbölben (a videón 1:48-nál) meg is álltam, hátha felébrednek – szerencsére jól számoltam, ezért legalább az út végét láthatták. Kicsit gyönyörködtünk a tájban és irigykedtünk a NZ-iakra, akik bármikor nyaralhatnak itt. Teszik is, sokaknak van itt hétvégi háza, gondolom Wellingtonból.
Ez mai utunk.
Maradhattunk volna tovább is a gyönyörű öbölben, mert nagyon hamar odaértünk a komphoz. Több, mint másfél órát vártunk a sorban, hogy feljussunk a hajóra. Lassan ment az idő és talán emiatt kapcsolhatott ki az agyunk, mert sikerült a 3,5 fél órás komp útra úgy elindulni, hogy semmit nem vittünk magunkkal, amivel elüthettük volna az időt! Sem a direkt emiatt magunkkal hozott több (egyébként szuper) kártyajátékot, sem a tabletet, sem a számítógépet, sem könyvet, de még egy nyamvadt újságot sem. A kocsihoz meg nem lehetett visszamenni, mert azt a dekket lezárták, mivel kint volt a szabad ég alatt. Szánalmas. Mintha életünkben nem utazunk volna még.
Eleinte próbáltuk a hajó tetején nézni a világszép tájat, de sajnos elég felhős és szeles idő volt, hamar ott kellett hagynunk a panoráma-dekket, mert kezdtünk komolyan fázni. Persze a hajó belsejében a legjobb helyeket már mind elfoglalták, de hosszas keresgélés után azért sikerült egy félreeső szegletben együtt leülnünk. Nem a legkényelmesebb székeken, és elég nagy zajban (rengeteg cserkésszel utaztunk együtt, akik valami nagy cserkésztalálkózóról jöttek vissza – képzelhetitek milyen hangzavart csinál több száz 8-14 éves gyerek/kamasz) de legalább meleg volt. Maga a komp egyébként – mint a legtöbb ilyen, amellyel utaztam eddig – teljesen kulturált. Több vendéglő is volt, az egyikben még élő zenét is szolgáltatott egy egész jó zenekar. Szerencsénkre a nagy szél ellenére a tenger nem volt túl haragos, ezért tengeribeteg senki nem lett, de azért lehetett volna annyi eszünk, hogy nem üres hátizsákkal indulunk neki az útnak.
Wellingtonba megérkezve kiderült, hogy a kocsinkat teljesen beborította a só, ki sem láttunk az ablakon. Rövid tisztogatás után bejelentkeztünk a szállodánkba – amely az üzleti negyed közepén volt – és lesétáltunk a tengerpartra, ahol a régi raktárakat itt is különböző éttermekké alakították át. Mi nem itt ettünk, mert szinte az egyetlen látványosság Wellingtonban az útikönyvek szerint a „night market”, amelyet „mindenképpen meg kell nézni”. Na, akkor ezt mi sem hagyhattuk ki! Kár volt.
A „night market” egy vicc. Először is 10-kor bezár, ami annak fényében, hogy fél tízig világos van, eléggé megkérdőjelezi, hogy lehet-e éjszakai piacnak hívni. Másrészt semmit nem lehet venni, nem áll másból, mint 8-10 utcai kajaárusból, ahol pár dollárral olcsóbban lehet megkapni szinte ugyanazokat a kajákat, mint a környező éttermekben. Mivel itt Délkelet-Ázsiában mi voltunk már egy jó pár éjszakai piacon, nagy csalódás volt. Bár én alapvetően elleneztem a dolgot, de turisták voltunk, ezért kötelességtudóan vettünk távol-keleti kajákat (mert 70%-ban az volt) és megettük az ölünkből. Értem én, hogy nagyon trendy mostanában a street food, és nincs is ellenemre styrofoam (jobb esetben valami környezetbarát, magától lebomló anyagból préselt) tányérokból jó kajákat enni, de itt nem volt semmi különös. Mindegy, sserébe családom hajlandó volt beülni - illetve valójában kiülni, mert az utcán volt az asztal - velem egy ír kocsmába egy kancsó sörre. Úgy látszik, ír kocsma már minden nagyvárosban van. Mondjuk NZ legalább a korona része volt sokáig, így van valami közös pont, bár tudomásunk szerint ír bevándorló kevés volt/van NZ-on. Hangulatos és óriási hely volt, de félig sem volt tele, még az utcai asztaloknál sem kellett várni, azonnal le tudtunk ülni öten is. Túl sokáig nem maradtunk, mert azért az utcán ülve nem volt meleg – emlékeztetek mindenkit rá, hogy a január júliusnak felelne meg az északi féltekén. Ezzel véget is ért a napunk.
Ez volt a mai utunk. Ma direkt nem a műholfelvételen mutatom, ezen jobban látszik mennyire tagolt a sziget észak-keleti csücske.
