Káprázatosan szép helyen jártunk a mai napon is. Mindez annak köszönhető, hogy Queenstownban végül nem tudtam értelmezhető áron szobát foglalni, ezért át kellett egy kicsit szervezni a programot. Az extrém sportok NZ-i fővárosában tervezett két éjszaka helyett egyet végül a Wanaka-tó partján Wanaka városában töltöttünk. Ott is drága volt a szállás, de legalább nem ezer dollár, mint Queenstownban lett volna. Úgy látszik a déli sziget turistaközpontjaiban a szezonban elszállnak az árak.
Roxburgh-i szállásunkat korán reggel elhagytuk, és legnagyobb meglepetésünkre azokon a hegyeken, melyek mellett az előző este eljöttünk, vékony réteg friss hó pompázott. Hallottuk éjszaka, hogy elég nagy vihar volt, de azt nem gondoltuk, havat is hozott. Jó, a hegyek 1600m magasak, de azért a hóesés nyár első hónapjában akkor is meglepett. A táj a reggeli napfényben is szép volt. Alexandra városában vettünk reggelit és ismét hitetlenkedve konstatáltuk, a NZ-iaknak elég a napsütés ahhoz, hogy rövidgatyát vegyenek. Mi dzsekiben vacogtunk, mert 8 fok volt és erősen fújt a szél, a helyiek meg pólóban. Brrr. Még rájuk nézni is rossz volt, nem is álltunk meg enni.
Így a reggeliig még volt egy jó pár kilométer, ez alatt családom ismét aludt. Nem tudom minek volt köszönhető, de alig tudtak ébren maradni az autóban. Még szerencse, hogy nekem nem volt ilyen problémám a volán mögött. Végül a Wanaka-tó partján éreztük annyira melegnek az időt, hogy vállalkozunk a reggelire, de itt is hüledezve néztük a spagettipántos pólóban és shortban sétáló helyi tiniket, miközben mi a közeli kávézóban vett latténkat két marokra fogva melengettük a kezeinket a part menti asztalnál üldögélve az élénk szélben.
A korábbi estén folytatott internetes keresgélés során több leírás is a leendő turisták lelkére kötötte, amennyiben a Rob Roy gleccserhez akarnak elmenni, akkor mindenképpen érdeklődni kell az turistaút éppen aktuális viszonyairól. Mi a leírások alapján azt találtuk a legszebb útnak és oda igyekeztünk, ezért betettük a GPS-be a Mt Aspiring Nemzeti Park információs központját és rövid kavargás után egy motel parkolójában kötöttünk ki. Másodszorra és harmadszorra is. Na, ekkor már bementem a recepcióra, ahol láthatóan nem én voltam az első delikvens, röviden útba igazítottak. Nem sokat tévedett a gép, csak kb. 100 métert, de pont egy fasor mögé bújt az épület, amelyet kerestünk és egész máshonnan lehetett csak megközelíteni. Végül csak sikerült. Az információs központ itt is teljesen betöltötte a nevének megfelelő szerepét, mindent meg lehetett tudni a parkról. Az is kiderült, semmi akadálya a tervünknek, esetleg az utolsó gázló jelenthet problémát, de akkor előtte is meg lehet állni az autóval és onnan gyalog lehetne tovább menni. A gyalogtúra kezdeti pontját ugyanis csak földúton lehet megközelíteni, amelyen 9-10 gázló van (attól függően milyen volt a csapadék.) és előfordul, annyira megáradnak a patakok, hogy személyautóval nem lehet átmenni a gázlókon.
Ilyen gázlókon kellett átmennünk. A táj itt is káprázatos.
A korai időpont miatt még nem tudtuk elfoglalni a szállásunkat, ezért dugig megpakolt autóval indultunk el, de most szerencsénkre teljesen alaptalan volt minden óvatosságra intő szólam (ami egyébként nem volt jellemző NZ-on, ha valamire azt mondják, hogy kemény/veszélyes/hideg/meleg túra lesz akkor az az is), simán elértünk a Málna-patak parkolóba, ahonnan számos túraút indul, a miénk is. Ismét csak szuperlatívuszokat lehetne írni az útról, vakítóan kék égen rohantak a fehér felhők a havas csúcsok előtt. Itt találkoztunk először azokkal a munkagépekkel, amelyek a földutat borító kavicsréteget terítik. Erre biztosan elég sokat költenek, mert akárhol voltunk, mindenütt tökéletes állapotban voltak ezek az utak is.
A parkolóból a Matukituki-folyó (engem szinte minden Maori eredetű név megnevettet, nem tudok mit tenni) mellett indultuk el, majd mikor elértük a Rob Roy patakot, annak partján folytattuk tovább utunkat. Innentől ismét sűrű és varázslatos erdőben, erősen hegynek fel. Kb. egy óra séta után elértünk egy kilátóhelyet, ahonnan a fák közül kibukkan a gleccser. Káprázatos látvány már onnan is, de újabb 40 perc gyaloglás után az ösvény kiér a fahatár fölé és onnan lélegzetelállító panoráma tárul a vándor elé. A meredek, havas csúcsok óriási félkörben törnek az ég felé. A gleccser szélesen elterülve szinte a teljes félkört kitölti. Az olvadó jégből számtalan vízesés rohan le a hegyoldalon. Egy esetben pedig egy jó 200 méteres szikla tetejéről zúdul le a víz, de csak akkor, mikor éppen nem fúj a völgyből a szél. Ha kedvezőtlen a szélirány, akkor simán visszafújja a vizet, és vízesés helyet „vízfelés” lesz.
Ennél szebb helyet nehéz elképzelni. Nagyon nehezünkre is esett eljönni, mert még az idő is kegyes volt hozzánk, ki-kisütött a nap, a felhőkkel együtt szikrázó fényjátékot varázsolva a jég felszínére. Temérdek fotót is készítettünk, annak reményében, hogy egy majd csak jó lesz. A sötét sziklákat, a mélyzöld füvet, a kék eget és a vakítóan fehér jeget borzasztó nehéz volt lefotózni a napsütésben úgy, hogy minden jól látszódjon. Szerintem nem is sikerült, a legjobb képek akkor készültek, mikor a felhők éppen eltakarták a napot. De ez legyen a legnagyobb bajunk. Remélem a képek azért valamit visszaadnak a hely magasztos hangulatából.
Viszonylag korán visszaértünk Wanakába, egy kétszintes, legalább 120m2-es apartmanba költöztünk be, ahol még saját mosó- és szárítógépünk, meg jacuzzis kádunk is volt. Hatalmas erkélyünk alatt a szálloda kertjében egy kis patak csörgedezett, a nap egy méretes hegy mögött bukott le éppen és ha jól kihajoltunk, még a tó csücskét is látni véltük. Ezt persze nem adták olcsón, 427 NZD-t kellett érte fizetni. Csak összehasonlításképpen, kb. 40 NZ dollárral többért ma a Boscolo-ban (New York Palota) tudok két szobát foglalni. Azért a két hotel – finoman szólva - nincs egy kategóriában. A szintén Boscolo által működtetett Boscolo Residence-ben pedig egy hatágyas apartman is olcsóbb, mint ez.
Jól felszerelt konyhánkra támaszkodva (na meg nagyüzemben elkezdünk mosni, ha már volt mosógép) a steak-vacsora mellett döntöttünk és kiderült, azért NZ-on sem marhahúsból van a kerítés, mert az egyik fajta hús, amelyet vettünk, az csak átlagos volt, nem mind-a-tíz-ujjamat-megnyalom-háromszor élményt adott, mint ez eddigiek. Ismét bebizonyosodott, nem szabad éhesen vásárolni, elég sok hús maradt, de nem bántuk meg.
A mai napon is gyönyörű helyen járhattunk, eggyel több felejthetetlen élmény.
Ez volt a mai utunk:
