Akik a cím miatt kattintottak, azokat le kell lomboznom, nem a legősibb mesterség gyakorlóinak lakhelyéről lesz szó, hanem NZ legmagasabb hegyének az Aoraki/Mt. Cook-nak a környékéről. Dupla nevének egyszerű és hosszú története is van. A rövid, hogy a szigeteken korábban megtelepedő maorik nyelvén Aoraki a neve és csak az angol telepesek nevezték el a szigeteket többször is feltérképező Cook kapitányról. A hosszabbhoz meg kellett egy kicsit ismernünk NZ történelmét, erről külön bejegyzés fog szólni. Érthetően, az ország legmagasabb hegye (3724m) egy róla elnevezett nemzeti parkban van. Mivel szállásunktól jó két és fél órára volt, korai reggeli után negyed kilenckor már úton is voltunk.
A táj eleinte nem különbözött a korábbiaktól, de aztán ez egyik kanyar után megjelentek jobb oldalon a havas hegyek, és onnantól szinte végig pazar látványban volt részem. Nem véletlen az egyes szám, családom tagjai ugyanis mind elaludtak, és sajnos a legszebb részeket nem is vette a fedélzeti kameránk. Két nagy azúrkék tó mellett is elhaladtunk, az elsőt csak érintettük, de a második nyugati partját végig követte az út, a végében pedig maga Aoraki/Mt. Cook volt. Kevés szebb látvány van vezetés közben, mint ahogy a valószerűtlenül kék víz és a vakítóan kék ég keretbe foglalja a hóba burkolódzó magas csúcsokat. Mindez szikrázó napsütésben. Na, pont ezt nem rögzítette a kameránk. Pech. Képünk is csak a visszaútról van, mert odafelé nem akartam megállni és felébreszteni a többieket. Szerencsére a végére azért már mindenki magához tért, ezért ott már ők is gyönyörködhettek a tájban.
Mint a déli sziget legnagyobb részét, ezt is a jégkorszaki gleccserek alakították, ezért U-alakú hatalmas völgyekben kanyarognak lustán a folyók, rengeteg törmeléket hordva magukkal. Fél tizenegyre oda is értünk a parkolóba, amelytől több túraútvonal is indul. Mi a Hooker-völgyet választottuk (nos, innen a poszt címe, a hooker ugyanis a bájaikat pénzért áruló hölgyek egyik legelterjedtebb megnevezése angolul. Bár a völgy nem róluk kapta a nevét, hanem Willam Jackson Hooker (1785 – 1865) angol botanikusról, de azért az interneten ennyi csúsztatás megengedhető) Amilyen kevesen voltak előző nap Mt. Sunday környékén, olyan sokan voltak itt. Nem csoda, mert a gyalogút káprázatos. Odafelé szinte végig látni a nagy csúcsot, de ha nem, akkor is csodálatos hegyek vannak körben, melletted rohan a szürkésfehér Hooker-folyó, számtalan vízesés fakad a hótakaróból – mindez pompás napsütésben, mert szerencsére az időjósok teljesen elszúrták az előrejelzést, és a várt 12-15 fok helyett délután már 25 fok felett volt a hőmérséklet. Dobáltuk is le magunkról a ruhát, de ez csak egy pontig ment, ami nem bizonyult elégnek, melegünk volt, hálát adtunk az élénk szélnek.
Nagyjából másfél órás nagyon kényelmes séta után értük el a gleccsert. Ha nem tudtuk volna, hogy ott van, bizony talán észre sem vettük volna, mert a gleccsert teljesen beborítja a hegyekről lejövő törmelék, egy négyzetcentiméter jeget sem lehet látni. Éppen csak ott látszik valami jégszerű, ahol véget ér a jégfolyam. Na meg a gleccsertóban úszkáló jéghegyek is árulkodnak, de igazából azokról sem egyértelmű első látásra, hogy fagyott vízből vannak. Az egész tó szürkésfehér, kicsit madártejszerű és - nem meglepően - jéghideg, ami nagyon jól esett a melegben. Maga a tó egyébként kb. 40 éve van, mikor a gleccser elkezdett komolyabban olvadni.
Pompázatos panorámát pillantgatva, elbűvölve elfogyasztottuk elemózsiánkat, majd szomorúan konstatáltuk, a vizünk elfogyott. Ennek ellenére a visszaút is nehezen leírhatóan szép volt, most a hatalmas gleccservájta völgyben gyönyörködhettünk. Nem véletlen, hogy a legtöbb internetes forrás szerint ez a túra az egyik legszebb az országban. Nehéz olyan helyet találni rajta, ahonnan ne lehetne bámulatba ejtő fotót készíteni, ha az ember megáll.
Itt a gyalogtúránkat is megörökítettük, igaz csak egyik irányba.
A parkolóba érve családom többi tagja visszavette edzőcipőjét, mert legtöbbjüknek meggyűlt a baja a bakanccsal. Mégis csak jó ötlet volt a fokozatosság. A túrázást azonban nem hagytuk abba, elautóztunk NZ legnagyobb gleccseréhez, a Tasmán-gleccserhez. Itt egy tövid, de annál meredekebb út vezet fel a gleccsernéző-pontra. A kiírások tanúsága szerint 20 évvel ezelőtt még odáig ért a jég, de most jó másfél-két kilométerre lehet a kilátótól. A gleccsertó itt is szürkésfehér és jéghegyek úszkálnak rajta. A völgy felé pedig itt is csodás a kilátás. Itt kevesebben voltak, mint a Hookernél, de azért itt sem tört ránk az autofóbia (ami nem a személygépkocsiktól való páni félelmet takarja).
A sok mászás után megjutalmaztunk magunkat egy kávéval. A teraszról pont a Mt Cook-ra lehetett látni, azt hiszem kevés szebb helyen lehet kávézni, mint ott. Szomjoltásra csak víz jutott, mert az organikus kólát (WTF?) nem akarták kipróbálni gyermekeim. Jólesően elfáradva indultunk el újabb két órányi autózásra levő szállásunk felé. Mert sajnos a nemzeti park közelében egyáltalán semmilyen szállást nem találtam aznapra (na ja, december 30-án voltunk ott), és távolabb is csak aranyárban mérték az alvási lehetőségeket. Gondoltam, ha már messzebb kell mennünk, akkor legyen értelme, ezért a tengerparton fekvő St. Andrews falu felé vettük az irányt. Ez a 174 lakosú kis hely az égegyadta világon semmiről sem híres. Hogy mégis miért ott aludtunk, arról a következő posztban.
A Pukaki-tó (nem én találtam ki, tényleg ez a neve) mellett visszafelé menet megálltunk a Peter’s Lookout nevű kilátónál (ha már fiunkat Péternek hívják, ezt kötelezőnek éreztük) és készítettünk néhány fotót végre a lélegzetelállító látképről. Mivel már elég késő volt, de annyira még nem, hogy lemenőben legyen a nap, a fény nem volt a legoptimálisabb, mert elég rossz szögből jött. Azért így is jók lettek a fotók.
Már korábban kinéztük, az egyetlen nagyobb település, ahol van esély vacsorázni az Lake Tekapo városkája, ami hihetetlen módon a Tekapo-tó partján van (nagyon jellemző NZ-on, hogy nem vacakoltak az elnevezésekkel). Annyira szép volt a part, hogy egy beülős vacsora helyett inkább vettünk szendvicseket, salátát és epret, majd leültünk egy asztalhoz a tóparton, gyönyörködni a kilátásban. Ebből a szempontból NZ szuper hely, mert szinte mindenütt vannak kulturált asztalok, padok, ahol nyugodtan lehet enni. A boltokban meg legtöbb helyen lehet kapni előre készített szendvicseket, bár mi sokszor inkább vettünk kenyeret és felvágottakat, és magunk készítettük el. Ebédre mindig ezt a megoldást választottuk. Nekünk ez nagyon megfelel, szeretünk a természetben enni és ez Indiában szinte kizárt, ezért külön évezzük, ha van rá lehetőségünk.
A Tekapo-tónál még hétágra sütött a nap, de pár kilométerrel arrébb belehajtottunk abba a felhőbe, amelyet egész délután láttam a kocsiból (megint csak én, mert a többiek leginkább aludtak) és ki sem jöttünk belőle majdnem St Andrews-ig. Itt valamilyen harmadrendű utat választhattunk, mert volt olyan része, ahol jó 30-40 km-en keresztül semmilyen autóval nem találkoztunk. Egyetlen öngyilkos hajlamú nyúl zavarta meg utunkat, de sikerült kikerülnöm – ekkor mindenki felébredt.
Még világosban odaértünk a Masonic Hotel nevű „történelmi” szálláshelyünkre, és hamar nyugovóra tértünk. A mai nap is csodálatos volt.
Ez volt a mai utunk:
Zene Lord of the Rings
