A mai napon (január 6.) korán keltünk, mert ebédig el akartunk érni Mapua városkába, ahol lányaim régi barátnője nyaralt éppen (egyébként Wellingtonban laknak). A három lány 5 éve látta egymást utoljára, de hála a mára az egész világot szinte teljesen behálózó virtuális térnek, továbbra is szoros kapcsolatban maradtak.
Borongós, ködös reggelre ébredtünk, gyorsan elmentünk elemózsiát venni az útra, mert abban biztosak voltunk, reggelizni nem fogunk megállni. Greymouth-ból a szárazföld belsején keresztül is vezet út Mapuába, de mi inkább a tengerparti utat választottuk, abban reménykedve, hogy az szebb. Nagyjából fél órányira meg is álltunk a Palacsinta-kövek (Pancake Rocks) nevezetességnél, ahol a tengerparti sziklák állítólag olyanok, mint az egymásra halmozott palacsinták (vagy nekünk inkább mintha palacsintatortát látnánk). Tény és való, nagyon határozott rétegződést lehet megfigyelni mindenen, ami itt van, de azért elég sokat kellene innom ahhoz, hogy palacsintáknak lássam a környező köveket.
Itt is remekül kiépített ösvény vezet körbe, természetesen minden sarkon ki van téve, hogy le ne menj a kiépített ösvényről, mert az veszélyes és nagy valószínűséggel az is, jó pár métert lehet zuhanni a tengerbe és/vagy az alantabb fekvő sziklákra. A nagy hullámzás miatt csúszhatnak is a sziklák, amit mi esetünkben még a szemerkélő eső is tetézett. A sok érdekes formájú szikla mellett itt úgynevezett blowhole (olyan függőleges kürtő, amelyen keresztül a hullámzó tenger „feltör”, mint a bálnák lélegzőnyílásából a pára) is van egy pár. Sajnos mi apálykor voltunk ott, amikor ezek nem „működtek”, de e nélkül is nagyon érdekes volt a valószerűtlen formájú sziklákat látni. A nagyon korrekt leírások szerint tudósok még nem fejtették meg a sziklák titkát, nem tudják mitől lettek ilyen határozott rétegek ezen a helyen. Tudatlanul, de elégedetten távoztunk, mert a látvány pótolta tudásszomjunkat.
Innentől egyhuzamban el is mentünk Mapuáig, közben szerencsére a reggeli igencsak szomorú idő teljesen megváltozott, szépen sütött a nap és már-már melegünk is volt, mikor kiszálltunk az autóból. A GPS segítségével elsőre megtaláltuk a házat, ahol a baráti család nyaralt. Egy ilyen viszontlátást azt hiszem nem lehet leírni és csak elképzelni tudom azokat az érzelmeket, amit a lányaim érezhettek, mikor viszontláthatták korábbi legjobb barátjukat, sok-sok-sok ezer kilométerre attól, ahol most laknak. (Mint tudjuk, Új-Zéland konkrétan a földgolyó másik felén van Skóciához képest). Évekkel ezelőtt tényleg elválaszthatatlanok voltak és most végre újra találkozhattak. Nekem is volt ilyen élményem (még hosszabb idő után), ráadásul még abból a korból, mikor az interneten keresztül még nem lehetett kapcsolatot tartani és tudom, valami egészen különleges érzés találkozni kamaszkori barátainkkal. Mintha el sem váltunk volna, holott tényleg hosszú évek teltek el közben. De a külön töltött évek pillanatok alatt semmivé foszlanak és ismét csak ott ülsz a legjobb haverod mellett. Visszagondolva teljesen szürreális, de akkor és ott olyan természetes mintha két napja láttátok volna egymást utoljára. Hiába vetett teljesen máshova a sors, hiába vannak teljesen más tapasztalataitok, hiába volt teljesen más az élet – a közös múlt összeköt.
Na de ezeket nem mi éltük át, hanem a lányaink. Ebéd után őket otthagytuk őket barátnőjükkel – náluk is aludtak – mi hárman pedig elmentünk az Abel Tasman Nemzeti Parkba. Ez a déli sziget északi csücske, és itt van az ország legnépszerűbb túraútvonala, az Abel Tasman Coast Track. Ez egy 60 km-es túraútvonal, amelyet évente 200.000-en keresnek fel. Nem mindenki megy rajta végig persze, mi sem ezért mentünk, hiszen 3-5 nap végiggyalogolni rajta. Több helyen is be lehet azonban csatlakozni, egész kis iparág alakult arra, hogy a turistákat elviszik motorcsónakkal egy kiemeltebb helyre, majd pár kilométerrel arrébb felveszik őket. Mi ennél prózaibb megoldást választottunk, a túraút elejét tettük meg oda-vissza. Ez is gyönyörű volt. Külön élveztük, hogy végre – majdnem két hét után – ismét rövidgatyában lehettünk.
A túra egy nagy öbölben indul, az árapályzónában levő zsombékos felett lefektetett pallókkal, majd felkúszik a tenger melletti sziklákra, ahol a NZ-ra annyira jellemző páfrányfáktól hemzsegő árnyas erdőben megy tovább. A kanyarokban kilátni a mélykék tengerre, és több öbölbe is le lehet menni. Mi a Couqille (csigaház?) öblöt választottuk. A leereszkedés nagyon vadregényes, egészen sűrű esőerdőben vezet az ösvény a partig. Peti és én brahiból nekivetkőztünk és nagy levegőt véve berohantunk a vízbe. Metszően hideg volt, szerintem nem több, mint 14-15 fok. Pedig ránézésre olyan hívogató. Napsütés, puha homok, selymesnek tűnő víz. Valójában azonban csak a fókák érezhetik benne jól magukat, nem is láttunk senki pancsolni. Nem csoda, hogy NZ nem a szuper strandjairól híres. De elmondhatjuk magunkról, hogy megfürödtünk a nagy déli óceánban. Vagy legalábbis annak egy kis részében a Tasmán-öbölben. Miután megszáradtunk, még gyönyörködtünk egy ideig a tájban, aztán szépen visszagyalogoltunk a parkolóban hagyott autónkig. Eddigre már elkezdett jönni dagály, ezért az öböl kicsit más arcát mutatta, mert lassan mindent kezdett ellepni a víz.
Elautóztunk Nelson városáig, és a hotelszoba elfoglalása után bementünk a városközpontba enni. Na ez szöges ellentéte volt a Greymouth-i pangásnak, egymást érték az éttermek, szinte mindegyik dugig, jól látszott, hogy ez a környék a wellingtoniak kedvelt nyaralóhelye lehet. Az NZ-i barátaink által ajánlott helyen óriási sor volt, mi pedig éhesek voltunk, ezért egy török kebabozóban burkoltunk be egy-egy nagy adag húst. Gyors, finom és NZ-i viszonyok között olcsó volt.
Elég fáradtak voltunk, ezért rövid úton visszamentünk a hotelbe és negyed órán belül aludt is mindenki. Ma is gyönyörű helyeken járhattunk.
Ez volt a mai utunk:
