A mai napra volt a leghosszabb vezetés betervezve, ami azért azzal, hogy Queenstown helyett Wanakában aludtunk, teljesen kezelhetővé szelídült, igaz eredetileg sem volt túl hosszú (vezettünk mi már kétszer ennyit is egy nap). Christchurch-től délre egyetlen egy helyen lehet átszelni a Déli-Alpokat (attól északra sem sok helyen), úgy gondolom a 4,5 millió lakos által generált forgalom nem indokol több útépítést. Nekünk a Haast-hágó volt a kézenfekvő, és a Haast-országút ismét csak a legszebb utak közé tartozik NZ-on. Tudom, egy kicsit már unjátok, hogy akármerre megyünk az mind a legszebb, de ez tudatos választás eredménye – próbáltam úgy tervezni az utat, minél szebb helyeken járjunk. Mert sokszor az út maga majdnem olyan nagy élmény, mint ahova az ember igyekszik. Legalábbis nagy nyugati-pari túránkon az USA-ban ezt tapasztaltuk.

Nem siettük elhagyni a szállásunkat – ha már ennyit fizettünk érte, meg azért jó is volt – szépen komótosan megreggeliztük az előző vacsoráról maradt birka és marhasültet. Ilyet ritkán eszik az emberfia reggelire, de eltenni nem tudtuk volna. Finom volt hidegen is. Rutinosan pakoltuk össze a dolgainkat, a jól kikísérletezett elrendezésben majdnem maradt is hely a kocsiban. Majdnem.

Az út megint gyönyörű volt, először a Hawea-tó partján kanyargott, majd visszatértünk a Wanaka-tóhoz, egy ponton a két tó két kilométernél is közelebb van egymáshoz. A tavat elhagyva egy rövid kis túrát tettünk a „kék medencékhez”. Itt ömlik a Kék-folyó a Makarora-folyóba. Kicsit ötlettelenek hangzik a Kék-folyó elnevezés, de csak addig, amíg az ember meg nem pillantja a vizét, tényleg valószerűtlenül kék (ellentétben a kék Dunával). Ezt még látta a családom, de a Haast-országút mellett elérhető további látványosságokat már nem tekintettük meg, mert valaki mindig éppen aludt. Pedig sok túrát ajánl az úton a Department of Conservation (DOC – ők kezelik a nemzeti parkokat). Szuper kiadványaik vannak, amelyek segítségével nagyszerűen meg lehet tervezni az aznapi kirándulásokat. (Itt meg is nézhetitek az ide vonatkozót) Na jó, ez nem volt fair tőlem, az időhiány miatt, nem is terveztünk másutt megállni - de azért az igaz, hogy családom tagjai aludtak. A nyugati partra vezető út a hegyek között egyébként csodás látvány volt. Most külön érdemes megnézni a bejegyzés végén belinkelt rövid kis videót.

Ez a Tasmán-tenger

A tengerpartra leérve megálltunk az első parkolónál egy kis tízóraira – na, itt nagyon nem voltunk egyedül, nem csak nekünk jutott eszünkbe – és gyönyörködtünk a Tasman-tenger látványában, majd elindultunk a Franz Josef-gleccser felé. Nem mintha eddig még nem láttunk volna elég gleccsert (sőt), de jó ötletnek tűnt megtörni az egész napos vezetést egy nagyobb, de nem kimerítő sétával. Mindaddig vakító napsütésben autóztunk, amíg kb. 20 kilométerre meg nem közelítettük a gleccsert. Onnantól viszont komoly felhők gomolyogtak felettünk, és el-eleredt a szitáló eső. Nem tudok másra gondolni, mint arra, a gleccser (illetve gleccserek, mert a Fox-gleccser is nagyon közel van) hűtő hatása miatt volt itt ilyen vacak az idő, mert továbbmenve ismét hétágra sütött a nap. Na de ezt akkor nem tudtuk, beálltunk a parkolóba, felvettük a bakancsokat és elindultunk a gleccser felé. Jó 50 percet gyalogolni kell, és még akkor is csak tisztes távolból lehet látni, mert 2009-ben a Fox-gleccsernél két turista is meghalt, mikor rájuk zuhant pár leomló jégdarab. Emiatt most nem engednek közel a jéghez. Bennem azért erős a gyanú, az is szerepet játszik ebben, hogy az embereket a jó drága helikopteres meg a vezetett túrák felé tereljék, azok ugyanis (jó idő esetén) leszállhatnak magán a gleccseren is, illetve a vezetőkkel most is rá lehet menni a jégre.  

Amiatt sem lehet nagyon megközelíteni, mert a globális felmelegedés is segít a jégfolyam olvadásában és eléggé visszahúzódott a hegyoldalba. Bár olyat is olvastam, hogy sokkal többet számít a csapadék mennyisége és egyes havasabb években kifejezetten hízik a gleccser. Márpedig csapadék az itt van bőven, ezért is lehetséges, hogy a gleccserek itt majdnem a tengerszintre leérnek, ami ilyen szélességi fokon nagyon ritka (tud valaki ilyet?). Az északi féltekén Korzika szigete van ebben a magasságban. (Bár számomra rettentő meglepő módon Mongólián is átmegy a 43. szélességi kör – mondjuk ott a hőmérséklet megfelelő a gleccsernek, csak hát a csapadék, na az ott nincs)

A koszos-zokni színű ég és a szemerkélő eső ellenére a gleccserhez vezető út itt is szép, először a sűrű esőerdőben vezet, majd kiér a gleccservölgybe, ahol a meredek sziklákon itt is rengeteg vízesést lehet látni, buja növényzet között. A völgy alján a köveket zöld és piros zuzmók borítják, egészen furcsa színeket produkálva. Mivel ez is egy népszerű turista-célpont, elég sokan voltak itt is. Maga a gleccser, őszintén szólva, engem nem nagyon győzött meg, a Rob Roy – bár összehasonlíthatatlanul rövidebb – sokkal jobban tetszett. De az egész völgy itt is nagyon szép.

Visszafelé még elmentünk egy rövid melléktúrára, amely Péter tavához (Peter’s Pool) vezetett. Fiam miatt ezt természetesen nem hagyhattuk ki. A tó a nevét egy 10 (vagy 11?) éves fiúról kapta, aki ezen a helyen pihent meg a környéken egyedül(!) tett felfedezőútja során. Na ja, a XIX században a szülők büszkék voltak a fiaikra, ha önállóak, és nem paráztak, ha egyedül kellett volna elengedni a szomszédba - ami akkor esetleg egy napi járóföldre volt (a feltételes mód azért van, mert ma el sem engednék). De ez nem ennek a blognak a témája. Akárhogyan is kapta a nevét a hely, nekünk nagyon tetszett, itt csönd és béke volt. Igaz a gleccsert most már nem lehet innen látni (a múlt században még lehetett), de akkor is nagyon szép volt a panoráma.

Fiam druszájának tava.

Szállásunk ezen az estén Greymouth városkájában volt, egy olyan hotelben, ahol úgy csináltak hatágyas apartmant a négyágyasból, hogy a konyha-nappaliba betettek egy duplaágyat. Nem jó ötlet. Egyébként is egy kicsit kopottas volt a hely, ezért én nem voltam hajlandó ott enni, inkább keresgélni kezdtem valami éttermet az interneten. Legnagyobb meglepetésünkre, csak a KFC és a Meki volt nyitva.  Pedig alig múlt nyolc óra. De nem tudtunk mit tenni, elautóztunk a KFC-be. Nos, ott kiderült, annyira kisvárosban vagyunk, hogy nyolc után már csak drive-in van, kiszolgálás nuku! Állítólag nem találnak elég munkaerőt, legalábbis ez volt kiírva. Kénytelen-kelletlen átmentünk a Mekibe (pont szemben volt, láttuk, ott még ülnek bent emberek). Az egész városka teljesen kihalt volt, csak itt volt egyáltalán valaki. És nem azért mert Greymouth-külsőn voltunk (ott a motelünk volt). Nem, a városka központjában próbálkoztunk enni. Mérsékelt sikerrel. Eddig is sokszor smalltown Amerikában éreztük magunkat NZ-on – a házak pont olyanok – de itt aztán végképp.

Le akartunk még menni a tengerpartra, hogy elkapjuk a naplementét – végre a jó oldalán voltunk a szigetnek! – de annyira bonyolultak voltak az utcák, hogy teljesen eltévedtünk, és lekéstük. Az abszolút kihalt környéken inkább fel is adtuk, és visszamentünk motelünkbe ahol megint túlságosan is pihe-puha ágyaink vártak ránk.

Ez volt a mai utunk: