NZ-ról olvasva az interneten az egyik „must-see” látványosság a csak ezeken a szigeteken és Ausztrália egyes részein élő glow-worm-nek nevezett állatok barlangjainak megtekintése. A glow-worm tükörfodításban világító kukacot jelent, és nem is tudok jobb kifejezést találni rá. Az eredeti terveim szerint már egy nappal korábban – a Taranaki vulkán megtekintése után - meg kellett volna nézni ezeket, de végül nem így alakult. Úgy terveztük, ugyanis, hogy Rotoruában két éjszakát alszunk, de kiderült, nagyon drágán mérik a gejzírek, iszaptavak és más vulkáni jelenségek megnézését. Mi pedig majdnem két teljes napot töltöttünk két és fél éve a Yellowstone Nemzeti Parkban, amely ebből a szempontból a legnagyobb és legkoncentráltabb terület a világon. Úgy gondoltuk, gejzírekben sok újat már nem fog tudni mutatni nekünk NZ, megbeszéltük, hogy csak egy vulkáni helyszínt fogunk megnézni. Így az egyik rotoruai éjszakát lecseréltük egy stratfordi éjszakára. Nagyon jól tettük, mert így sokkal több időnk volt barangolni az Egmont Nemzeti Parkban, ami gyönyörű volt. Ez viszont azt jelentette, hogy a mai napon megint korán keltünk, mert 11-re volt foglalásunk Waitomo-ban, az egyik kukacos barlangtúrára.

A világító kukacok valójában az arachnocampa luminosa púposszúnyog faj lárvái. Ez a kis rovar 6-12 hónapos életét szinte végig lárvaként tölti, a kifejlett rovar egyetlen funkciója a párzás és a (nőstények esetében) a peterakás. Mint a kérészek. Nem is táplálkoznak, mindössze pár napig élnek. A lárvák viszont nagy számban telepednek meg nedves, sötét barlangok mennyezetén. Ragacsos fonalakat eresztenek le maguk körül, majd elkezdenek világítani, hogy a barlangba betévedő más rovarokat magukhoz csábítsák. Egy ilyen kolóniát mentünk el megnézni Waitomo városkája mellett.

Ez valóban egy rendkívül népszerű turista-attrakció, óriási látogató központot építettek fel, hatalmas a parkoló és állandóan érkeznek a turistabuszok is. Mégsem abszolút szükséges előre foglalni, mi például egy korábbi csoporthoz csatlakozunk, mert hamarabb odaértünk. Mondjuk 10-15 percenként indulnak is a túrák, ezért hatalmas mennyiségű embert szolgálhatnak ki itt naponta. A barlangot a XIX. század végén fedezte fel a terület maori törzsfőnöke, Tane Tinorau és 1889 óta lehet látogatni. Eleinte csak a vízen lehetett megközelíteni, de később egy másik bejáratot is kiszélesítettek, ezért most már egy rövid barlangi túra után ülnek csak csónakokba a turisták.

A túra száraz része nem különösebben érdekes, bár a vezetők nagy része a felfedező törzsfőnök leszármazottja, nekünk pl. az egyik unokája mondta el a barlang történetét. A csónakokban viszont egészen varázslatos látványban lehet része mindenkinek. Itt sajnos nem lehet sem fotózni, sem videózni, ezért megörökíteni nem tudtuk (itt láthatsz fényképeket ). Ha felnézel, a sok kis lárva apró fényei miatt mintha egy nagyon tiszta, hold nélküli éjszakán a csillagos eget néznéd magad fölött, de azért mégis egy kicsit más. Nagy élmény.

A kukacok megtekintése után elautóztunk Rotoruába. Elfoglaltuk a szállásunkat, majd elmentünk a turista információs központba. Ez is egy nagyon forgalmas hely, de azért tudtunk beszélni az egyik alkalmazottal, és megállapítottuk, ha működő gejzírt akarunk látni az ma már nem lesz lehetséges, mert az egyetlen, amelynek pontosan tudják a kitörési időpontját, az reggel aktív. Ezért úgy döntöttünk, inkább a mammutfenyő-erdőt fogjuk megnézni. De előtte még lesétáltunk a Rotorua-tó mellé, hogy lefényképezzük magunkat az útra készített pólóinkban. Ennek az a története, hogy amikor az USA-ban a Crater Lake Nemzeti Parkban voltunk, az arra a túrára készített pólóban a tó partján ülve, a lenyűgöző látványtól szóhoz sem jutva bámultuk a tavat. Ahogy ott ültünk, az egyik amerikai turista megszólított minket és elkérte a fényképezőgépünket. Szerinte ugyanis szuper kép lenne a családunkról a háttérben a tóval. Igaza volt, tényleg nagyon megszerettük azt a képet, ezért itt NZ-on is akartunk hasonlót készíteni. Itt adott volt a tó, leültünk a partjára és megkértünk valakit a kép elkészítésére. Most már a déli féltekéről is van ilyen képünk. Ezt látjátok a bejegyzés elején (azért van ott, mert azt teszi ki a blog a címoldalra)

A tó partjáról elmentünk megnézni a mammutfenyőket. Ezeket még a XX sz. elején telepítették NZ-ra. A telepítés oka a múlt ködébe vész (azt ugyanis biztosan nem gondolták komolyan, hogy a faanyagot fogják hasznosítani, mert egy ilyen óriás több ezer évig növekszik. Azért azt nem hiszem, hogy ilyen előre gondolkodtak), valószínűleg csak szerettek volna bazi nagy fákat látni a kertjeikben/farmjaikon/parkjaikban. Ma már kereskedelmileg is hasznosítják a faanyagot, de ez a múlt században még egyáltalán nem így volt, sőt, az első telepítések eléggé befuccsoltak, mert ugyan nagyon jól nőnek ezek a fák NZ-on (gyorsabban, mint Kaliforniában), de csak akkor, ha a megfelelő helyre ültették a magoncokat és az első években nagy odafigyeléssel gondozzák a fiatal fákat.

A Whakarewarewa-erdő egy gondosan kezelt rekreációs park, számtalan sétaúttal, mountain-bike pályával és egy, a talaj felett 8-10 méterrel, a fák közé épített függőhídból álló sétánnyal. A természetesen itt is megtalálható látogató-központban segítséget kérve mi egy 2,5-3 órás sétát választottunk, mert a helyiek elmondása szerint ezen lehet a legtöbb mammutfenyőt látni. Bár az itteni fák csak 100-110 évesek és meg sem közelítik a kaliforniai gigászok méretét (amelyek ezer évnél is idősebbek lehetnek - akinek még nincs mammutfenyő-mérgezése az itt olvashat még róluk), ezek is óriásiak. A sétánk során nem csak a fenséges fenyőkkel találkoztunk, de láthattunk óriási páfrányfákat és egy kilátóról az egész várost is. Itt kiderült, a szállásunktól nem messze van egy nagy termálvizű tó és több gejzír is. Az egyik éppen aktív is volt, ezért a távolból jól láthattuk, ahogy jópár méter magasra lövell fel a forró víz és gőz. De nekünk akkor is a fenyők tetszettek a legjobban.

A kiadós séta után a BurgerFuel nevű étterembe mentünk enni, amely egy kézműves burgereket áruló lánc. Nem olcsó, de itt is szenzációs hamburgereket ettünk, majdnem olyan jó volt, mint a Vak Pinty Okahune-ban. Sokfelé láttunk ilyet, ha NZ-on jártok, mindenképpen próbáljátok, ki. Bár őszintén szólva NZ-on még a McDonalds-ban is szuper hús van a zsemlékben, tényleg van abban valami, hogy az NZ-i (meg az argentín) marhahús a legjobb a világon.

Vacsora után még egyszer lementünk a tó partjára (a szállásunkra semmiképp nem akartunk, lsd. alább) egy sétára. Ismét feltűnt, hogy az egész városkában hol gyengébb, hol erősebb, de határozott záptojás szag terjeng. Ez az ára annak, hogy ennyi turista megy oda megnézni a látványosságokat. A tó partján szinte egyedül voltunk, és egészen csodálatos naplementét láthattunk. Leírhatatlan színorgia volt az égen és ami legfurcsább, hogy nem csak ahol lement a nap (azt nem is láthattuk, mert eltakarták a házak), hanem a keleti oldalon is. Káprázatos volt:

A mai napunk is szuper sikerült de meg kell említenem, hogy a szállás, ahol laktunk kritikán aluli volt. A szőnyeg annyira koszos és kopott volt, hogy nem mertünk mezítláb közlekedni, egy csomó minden törött volt és az ágy még a NZ-i – nagyon alacsony – színvonalnál is rosszabb volt. Nem véletlen, hogy ez volt az egyetlen hely, ahol előre kellett fizetnünk. Ja és biztos az sem véletlen, hogy a tulaj és a teljes személyzet indiai volt. Mivel mi az indiai szállásokon edződtünk, egy éjszakát kibírtunk, de hogy ki más lakik itt, azt el nem tudom képzelni, mert tényleg egy lerobbant koszfészek az egész. Még jó, hogy az útiterv átvariálása miatt csak egy éjszakát aludtunk ott. Igaz, ez volt a legolcsóbb szállásunk a túránk során, de még annyit sem ért meg. El is hagytuk reggel amilyen gyorsan csak lehet.

 Ez a mai utunk: