Előző írásomban ígértem, kifejtem miért is aludtunk a semmiről-sem-híres St Andrews falucskában. Elég prózai oka van, lányaim jelenleg a St. Andrews Egyetemen tanulnak, amely szintén St. Andrews városkájában található, csak az „eredetiben”, amely Skóciában van. Ellentétben a NZ-i St. Andrews-al az viszonylag híres hely – azoknak, akik golfoznak, mert állítólag ott találták fel ezt a páratlan időtöltést és a világ egyik leghíresebb golfpályája is ott van. Én meg úgy gondoltam vicces lenne, ha az NZ-i St Andrews-ban is töltenénk egy éjszakát, mert ez tényleg a világ másik végén van. A St. Andrews – St. Andrews távolság ugyanis 18.636 km. A Föld kerületét 40.075 km-nek, véve lányaim lakhelyétől a legmesszebbi pont elméletben 20.037,5 km. Ez azonban valahol az óceán közepén van, viszonylag nehéz lett volna ott aludni, hacsak nem bérelünk egy hajót. Szárazföldet keresve a legtávolabbinak a Campbell-sziget tűnik, de az teljesen lakatlan, ott is nehéz lett volna megszervezni egy éjszakát. Marad tehát NZ, mint a legmesszebbi pont a Földön lányaim jelenlegi kollégiumától. Az országon belül persze lenne messzebbi lakott település, mint St. Andrews, de ezek mind kevesebb, mint 200km-el vannak messzebb Skóciai szállásuktól. Ilyen távolságnál ez szerintem a hibahatáron belül van (1%). Nyugodtan mondhatjuk, lányaim a létező legmesszebbre utaztak bolygónkon a téli szünetben St. Andrews-tól és mégis St. Andrews-ban aludtak!
Annak ellenére, hogy az NZ-i St Andrews egy 200 lakosnál kisebb falu, van egy hotel, ahol meg tudtunk szállni. Sőt, nem is akármilyen, hanem egy „történelmi” hotel, amelyet eredetileg 1876-ban építettek, pont a vasútállomással szemben. 1936-ban porig égett, de az akkori ízlésnek megfelelően Art Deco stílusban újjáépítették. A keresztségben a Masonic (azaz szabadkőműves) Hotel nevet kapta, de arról nem szól a fáma minek köszönhetően. A hotelt évek óta sikertelenül próbálják eladni tulajdonosai és ez sajnos meg is látszik rajta. Pedig tényleg szép épület, szerintem egy nagyobb városban szuper butik hotel lehetne, mert minden adottsága megvan hozzá. Itt sajnos a fizetőképes kereslet hiánya miatt (semmi, tényleg semmi oka nincs annak, hogy valaki ide utazzon) szerintem nem tudnak rá költeni és emiatt szép lassan le fog pusztulni. Ennek a jelei már most is látszanak. Ez volt az egyetlen hely utunk során, ahol több szobában laktunk, rögtön háromban. Ezek közül egy tényleg szuper volt, egy aranyos, de a harmadik úgy nézett ki, mint amelyiket nem nagyon használják. Elvált a tapéta a faltól, alatta penész, dohos szag, pók az ágyban. El is határoztuk, a reggelit kihagyjuk és ahogy lehet indulunk tovább. Egyébként sem volt kedvünk ötünknek 75 dollárt költeni teára, pirítósra és lekvárra. Ennek megfelelően nyolckor már úton voltunk egy nagyon kevéssé pihentető éjszaka után. A hotel ugyanis az 1-es főúton van, ahol a kamionok egész biztos, hogy nem tartották be a 70km-s sebességkorlátozást (ez is mutatja mennyire kis hely ez, nem 40 vagy 50, hanem 70 volt a megengedett sebesség), mert 30-50 percenként felébredtünk, ahogy elhúztak a hotel előtt. Ráadásul a vonat is kb. 70 méterre zúgott el tőlünk, arra is fel-felriadtunk, szerencsére az ritkábban járt.
Az volt a tervünk, hogy Oamaru városában veszünk magunknak reggelit. Útközben megálltunk az egyik farmnál, ahol termelői áron adták a málnát. Itt is szembesültünk vele, valami miatt az NZ-iak nagyon jól élnek, mert egy apró kis kosárka málna (talán 10 deka) 6 NZ-i dollár volt. Az 1200 forintnál is több!!! (Pedig értelemszerűen éppen szezon volt.) Egyszer élünk alapon egyet azért vettünk és a szupermarketben vett finomságokkal együtt (amelyek messze-messze-messze-messze nem kerültek 75 dollárba) lementünk a tengerpartra reggelizni. Ahogy írtam, kis családunk szeret al fresco étkezni. Oamaru egy teljesen átlagos NZ-i kisváros, annyival megspékelve, hogy a tengerparton van, dimbes-dombos és van egy három és fél utcából álló régi városrésze, ami most természetesen turistalátványosság. Sok-sok lim-lomot áruló bolt, kávézó van berendezve a régi raktárépületekben, plusz egy steampunk múzeum. Mert valami miatt Oamaru ezen irányzat egyik központja. A közterületeken is sok ilyen stílusú szobor van és a boltok is tele vannak steampunk mütyűrökkel, ruhákkal és elképzelt, sosemvolt gépekkel. Az egy négyzetkilométerre jutó velocipédek száma is rendkívül magas, az úgy tűnik nagyon steampunk.
Bőséges reggelink (inkább már brunch) után Dunedin felé vettük az irányt, amely tulajdonképpen Edinburgh. A dun keltául ugyanis várat jelen, mint a burgh. A Skóciai városnak is ez volt az eredeti neve, illetve Dùn Èideann, ebből lett angol átírásban Dunedin. Az úton odafelé lementünk a tengerpartra – no nem fürödni, csak nézni a hullámokat, meg ahogy a nagy szél kergeti a homokot a parton. 12 fok volt és éppen csak nem esett az eső.
Nyár a NZ-i tengerparton!
Megérkezve Dunedinbe elfoglaltuk szállásunkat (már sűrű, aprószemű esőben, amit lányaim „skót eső”-nek hívnak, mivel látod, hogy esik, de nem igazán leszel vizes – elég sokat van részük benne), melyet a tengerpart közvetlen közelébe foglaltam, lévén ha lehet, a szilvesztert a tengerparton töltjük. Itt nem számítottunk arra, hogy nagy buli lesz a tengerparton (mint volt Thaiföldön vagy Malajziában), de akkor is. Bementünk a városközpontba, hogy megnézzük az Otago Telepesek Múzeum-ot (Otago Settlers’ Musem), melyet 1898-ban a skót telepesek érkezésének 50. évfordulóján alapítottak. Szuper hely. Ha véletlenül arra jártok, ne hagyjátok ki, nagyszerűen megkomponált tárlatokkal mutatja be hogyan népesítették be a várost és a környéket. Egyedül a maorikról szóló rész volt nekünk túl művészi, ott nem értettük mit is akar nekünk mondani a kiállítás, lehet, csak nem szántunk rá elég időt. A többi viszont tényleg nagyon élvezhető. Ami a legfantasztikusabb volt, az egy terem tele festményekkel az 1838 és 1860-valahány között érkezett telepesekről. Egy interaktív érintőképernyős felületen konkrétan meg lehetett keresni a családokat. Mi nem találtunk rokont, de még így is felemelő érzés volt az egyes emberekre lebontott történelmet látni. Órákig lehetne írni az érdekességeket, elég talán annyi, hogy Dunedin a századforduló környékén a legnagyobb város volt NZ-on, egy rövid aranyláz során hatalmas fejlődésen ment keresztül, tényleg lenyűgöző, hogy alig 15-20 év alatt hogyan lett sáros koszfészekből nemzetközi szintű város.
Vasútállomás Dunedinben
A szilveszter estéjének köszönhetően nehéz volt helyet találnunk enni, mert szinte minden le volt foglalva, de végül sikerült nagyon finomat vacsorázni. Mászkáltunk a városban egy kicsit, érdekes volt, hogy az év utolsó napján este kilenckor még tök világos van, ilyen még nem fordult elő velünk. A hőmérséklet viszont nem a nyarat idézte (pedig elvileg nyár volt), nem véletlenül minden utcai vendéglői asztal mellé tettek melegítőket. Mi még lementünk a tengerpartra, majd kinyitottunk egy üveg pezsgőt és ismerőseink közül biztosan mi köszöntöttük elsőként 2017-et. A családnak és barátoknak küldött SMS, Whatsapp és e-mail üzenetek már dél után pár perccel megérkeztek Budapestre. A lányoknak nem egy olyan barátja volt, aki Amerikában még szinte alig feküdt le az előző nap, mikor mi már 2017-ben voltunk.
Ennyit vezettünk ma:
