Utolsó napunkat nem terveztem meg előre, a Coromandel-félszigetről annyi jót írtak, hogy biztos voltam benne, valami érdekeset csak találunk utolsó napunkra. Ez így is lett, de azért annyit el kell mondani, minket messze nem nyűgözött le annyira, mint amit a leírások alapján vártunk. A part mentén kanyargó út valóban gyönyörű, a sok kis sziget a tengerben is szép, sűrű erdők és magas fák is vannak bőven, de a déli szigeten látott káprázatos tájak után az ingerküszöbünk úgy látszik már nagyon magasan volt, mert itt azért egyszer sem maradt tátva a szánk a csodálattól. Lehet, hogy több napot kellene eltölteni és/vagy még északabbra menni, ahol már tényleg csak a vadon van. De erre nekünk nem volt időnk, ezért úgy döntöttünk. átvezetünk a félsziget keleti felére és megnézzük a híres Katedrális-öblöt.
A félszigetet két út szeli át, mi az alacsonyabb rangú, kisebb, nem aszfaltozott utat választottuk (309-es). Időnk volt, és reménykedtünk, hogy szép lesz, pluszban az út mellett lehet megnézni a nagyon kevés megmaradt hatalmas kauri fából néhányat. Ezek az örökzöldek a legnagyobb NZ-on őshonos fák, elterjedésük déli hátára a Coromandel félsziget. Akár 50 méter magasra és 16m kerületűre megnövő egyenes törzsük és kiváló faanyaguk miatt előszeretettel használták ház és hajóépítésre ezt a fajtát. Értelemszerűen alig maradt belőlük pár élő példány, amelyeket most persze rendkívüli módon védenek és óvnak. Amelyeket mi láttunk, azokhoz például a hozzájuk vezető sétaút elején komoly berendezés volt kitéve, hogy minden túrázó fertőtleníthesse a cipőjét. A fák gyökereit ugyanis mostanában valamilyen gombafaj támadja és emiatt elsorvadnak. Ennek terjedését megakadályozandó oda- és visszafelé is le kell fújni a cipőket gombaölőszerrel. A fák tényleg hatalmasak, eltörpül mellettük a többi növény az erdőben. Bár nem vagyunk kifejezett dendrofilok (de lassan haladunk afelé), ahol tudjuk, megnézzük az említésre méltó fákat.
A Katedrális-öböl neve angolul (Cathedral Cove) kicsit izgalmasabb, mert a „cove” egyaránt jelent kis, védett öblöt és barlangot is, márpedig ebben az öbölben a fő látványosság egy hatalmas boltív, amely alá kis túlzással egy katedrális is beférne, azaz a név jelölheti mindkettőt. Hahei falucskából lehet elérni kb. 45 perc sétával, de a parkolója annyira apró, hogy aki nem kora reggel érkezik, vagy nincs óriási mázlija, annak a faluban kell megállnia, ahonnan vagy gyalog, vagy a fejenként 5 dollárba kerülő busszal kell felmenni a parkolóba. Mi egyik kategóriába sem taroztunk. Viszont a parkolóhoz viszonylag közel lakó leleményes helyi lakosok 15 dollárért megengedik, hogy odaállj a garázsuk elé. Rablás persze, de mivel 15<25, leraktam a családot a parkolóban, lecsorogtam az első üres garázsbejáróig, leperkáltam a pénzt, és otthagytam az autót.
A séta az öbölig végig a parton fut, és annyi nehézsége van, hogy kétszer is lemegy a tengerhez, majd felkúszik a sziklákra, mielőtt valóban elérné az öbölhöz vezető lejáratot. Amíg sétáltunk, végig majdnem esett, de szerencsére mire leértünk a partra egy kicsit jobb idő lett. A tenger persze itt is jéghideg, de azért egyesek voltak olyan bátrak, hogy fürödtek. A hatalmas boltív tényleg lenyűgöző, és az egész partszakasz nagyon szép, még egy apró kis vízesés is van, ideális hely lenne táborozni, már ha nem lenne olyan sok turista. Sajnos a legszebb helyeken most már a legtöbb helyen ez van a világon. Bár most, hogy belegondolok, a déli szigeten sokszor voltunk egyedül ennél talán még érdekesebb környéken is. Szóval van bőven még eldugott hely, amit érdemes megnézni.
Ez volt a séta:
Ebéd helyett elfogyasztottuk a nagyszerű energia-szeleteinket, melyeket a Mordorban tett túránk során terveztünk megenni, de a rossz idő miatt erre végül nem került sor. Visszaúton elkapott minket egy rövid eső, de nem nagyon zavartattuk magunkat és mire a parkoló melletti kilátóba értünk, kisütött a nap. Nagyon fura volt, mert tőlünk balra minden szürke és esős volt, jobbra meg szikrázóan sütött a nap. Érdekes volt egyszerre látni a part két teljesen más arcát.
Mást már nem terveztünk mára, elindultunk Auckland felé, amelyről egyetlen leírásban sem találtam olyat, amit mindenképpen meg kell nézni, ezért gyakorlatilag csak aludni mentünk oda. Nem vagyunk oda a városokért általában sem, egy alig 300 éves történelemmel rendelkező országban (OK, a maorik korábban ott voltak, de szinte nulla megnéznivalót építettek) meg végképp nem. Főleg nem Indiából jőve, amelynek 3000 éves történelme van, és bőven vannak 2500 éves épített emlékek is. Annyi időnk azért volt, hogy meglátogattuk az ottani botanikus kertet, ami szintén egy csendes, békés, elragadó hely. A szállásunkra visszatértünkben még ettünk egy utolsó igazi NZ-i marhából készült hamburgert, lemostuk az autót és visszamentünk a szállásunkra, bepakoltunk, megpróbáltuk megenni a maradék nasikat (majdnem sikerült) és álomra hajtottuk fejünket.
Másnap reggel hét óra tízkor már az autókölcsönzőnél voltunk (direkt a reptér közelében foglaltam szállást), leadtuk az autót, bebuszoztunk a reptérre, becsekkoltunk, leadtuk a csomagjainkat és vártuk, hogy elkezdődjön egy napot is meghaladó utunk vissza Delhibe. Új-Zélandi kalandunk sajnos véget ért. Minden napja, minden órája élmény volt, nagyon különleges szeglete a világnak. Örülünk, hogy sikerült oda eljutnunk.
Mai utunk:
