A Tripadvisor szerint Wellingtonban az első számú attrakció a Te Papa múzeum (és a listán a második – The Great War Exhibition – is itt van). Személyes ajánlást is kaptunk, ezért nekünk is ez volt betervezve. Mivel azonban csak 10-kor nyit, előtte még elmentünk a Viktória-hegyre, ahol a kilátóból az egész város látszik. Értelemszerűen Wellington egyik legdrágább negyedén keresztül lehet megközelíteni, meredek kanyargós úton. Fent 360 fokos a panoráma várja a látogatót. Egy tájékoztató tábláról azt is leolvashattuk, hogy NZ fővárosában az év felében viharos erejű szél van, évente 175 napon éri el vagy haladja meg a Beaufort-skála 8-as fokozatát (75km/óra). Ez a „vihar” fokozat, amikor: „A vihar a gyengébb fákat kidönti, a vastagabb ágakat letöri”. 2013-ban pedig 202km/órás szelet mértek. Sokat és nagyon fúj. Nekünk szerencsénk volt, bár élénk szél volt, azért nem fújt le minket a kilátóból. Viszont a szél általában azt jelenti, hogy szép tiszta a levegő (mint alig 24 órával később megtudtuk, sajnos korántsem mindig – de még mennyire nem!), így zavartalanul gyönyörködhettünk a panorámában. Íme:

Fél tizenegyre beértünk a múzeumba, ahol rövid tanácskozás után végül öten négyfelé mentünk és megbeszéltük, hogy másfél óra múlva találkozunk. Ennyi idő alatt persze lehetetlen végignézni az ötemeletes múzeumot, de legalább mindenki a saját tempójában mehetett. Zsuzsit meg engem leginkább NZ története érdekelt.

Mint megtudtuk, a szigeteket is tartalmazó kvázi-kontinens (egyesek szerint ez a 8-ik földrész) 80 millió éve szakadt le Gondwana-ról és kb. 65 millió évvel ezelőtt Ausztráliától is elvált. Vándorlása során részeit nagy valószínűséggel teljesen elborította a tenger, állítólag ezért nem volt egyetlen szárazföldi emlős sem a szigeteken az emberek megjelenése előtt. Arról már írtam, hogy az ország két tektonikus lemez találkozásánál van és emiatt rengeteg vulkáni jelenséget lehet tapasztalni, valamint elég gyakoriak a földrengések is. Azt viszont nem, hogy Földünkön az összes lakható terület közül NZ-ra jutottak el az emberek a legkésőbb. A Csendes-óceán szigetvilágának hajózó népei i.sz. 1200 körül érkeztek csak ide. Addig a moák, keák (és tuatarák) háborítatlanul élték világukat, emlősök hiányában madarak uralták a szigeteket. Ahogy az első szárazföldi emlős megérkezett, a helyi faunának hamar leáldozott. Pechjükre, pont a homo sapiens volt, amelyik el tudott ide jutni, amely rövid úton kiirtotta például az összes moát (pedig legalább 10 fajuk volt). Nem csoda, a valaha élt legnagyobb madarak voltak, gondolom egy példány elejtése hetekre adott ennivalót egy falunak. Ráadásul el sem tudtak repülni. A tojásaikról nem is beszélve, biztos egy teljes család jóllakhatott az abból készült rántottából. Mire a fehér ember megjelent a szigeten már csak a kihalt madarak csontjait találhatták meg. Alapos munkát végeztek a maorik.

Európából elsőként Abel Tasman holland hajós érte el a szigeteket, 1642-ben. Ezért hívják az országot Új-Zélandnak, „régi” Zéland (azaz Zeeland) Hollandia délnyugati csücske. Patra nem tudott szállni, mert a harcias maorik többször is megtámadták őket. Tasman egyébként azt hitte, Argentínába ért el, csak jó három évvel később számolták ki holland térképészek, az lehetetlen, biztosan egy új szárazföldet fedezett fel. El is nevezték új Zeeland-nak. Aztán nagyon sokáig senki nem járt erre – nem csoda, borzasztó messze van mindentől, inkább az a meglepő, hogy Tasman eljutott ide – 127 évvel (!) később Cook kapitány volt az, aki valóban körbehajózta és konstatálta, hogy két sziget van egymás mellett.

Cook után kezdtek megjelenni az európaiak. Először a bálna- és fókavadászok – a XIX. század elején a bálna és fókaolaj nagyon keresett cikk volt a világban – majd lassan a kereskedők (kiszolgálni a vadászokat) és végül a telepesek is. Nem csak a brit korona, de a franciák is szemet vetettek a felfedezetlen területre (bár ez azért olyan nagyon nem volt komoly), ezért a britek fennhatóságuk biztosítására paktumot kötöttek a maori törzsekkel. Ez a Waitangi-szerződés, amelyet 1840. február 6-án írt alá William Hobson – NZ első kormányzója – és a Waitangi-ban összegyűlt maori törzsfőnökök. Ezek után körbevitték az egész országban a többi törzshöz és végül 500+ maori törzsfő írta alá. Ez az óriási szám jól mutatja, az angoloknak nem volt nehéz dolguk az őslakosok leigázásával. Itt is a másutt jól bevált „oszd meg és uralkodj” taktikát alkalmazták és a helyiek rendkívül fragmentált társadalmi struktúrájával ez különösen eredményes volt. Főleg azt tekintve, hogy a kőkorszak szintjén álló maori törzsek nem voltak egy békés népség, eleve elég sokat háborúztak egymással. A fehérek által az együttműködésért cserébe – többek között - kínált lőfegyverek pedig szinte behozhatatlan előnyt jelenthettek az addig kőbunkókkal (nem túlzok, a múzeumban számos ilyet láthattunk. Elég kigyúrt fickók lehettek, mert sok olyan lapos, túlméretes pingpongütő-szerű, teljesen kőből faragott gyilkoló-eszközt láttunk, ami legalább 15 kiló lehet. Aki azokkal akart fejbesomni valakit, az tuti nem volt felmentve tornából) és fanyilakkal hadakozó törzseknek, biztos hamar belátták, érdemesebb jóba lenni az új fiúkkal.

A Waitangi-szerződés mind a mai napig hatással van az NZ-i mindennapokra. A szerződés aláírása után ugyanis a brit telepesek villámgyorsan elkezdték felvásárolni az őslakosok földjeit. Természetesen ők sem nagyon válogattak az eszközökben, az adásvétel – finoman szólva – nem mindig volt önkéntes. 1860-ban az északi szigeten fel is lázadtak a maorik és egy 20 éves háború során majdnem az összes földjüket elvesztették. Délen rendesebbek voltak a telepesek, és egyre nagyobb területeken legelték a birkák a felégetett erdők helyén növő füvet. Segített ebben az is, hogy 1861-ben aranyat találtak Otago környékén (majd hamarosan a nyugati parton is) és a „kötelező” aranyláz 15 év alatt hatalmas fejlődést hozott a déli provinciáknak (addigra ki is fogyott az arany). Ezt már Dunedinben láthattuk, 10 év alatt egy apró sárfészekből európai szintű várossá nőtte ki magát, vasúttal, templomokkal, városházával. Nagy ugrás 1975-be, mikor az NZ-i kormány – egyre erősödő maori nyomásra – felállította a Waitangi-szerződés bíróságot, amelyhez be lehet nyújtani (a mai napig!) a szerződésből következő sérelmeket. Számtalan kisebb és nagyobb megegyezés született, például 1995-ben a brit korona nyilvánosan bocsánatot kért a Waikato-i csata után elvett földekért és 170 millió dollárnak megfelelő jóvátételt fizettek. (Egyébként jól mutatja, milyen harcosok lehettek a maorik, hogy ebben a csatában - meggyőző fegyverzeti fölényük mellett is - 14,000 brit katona kellett 4,000 maori legyőzéséhez!) Az NZ-i nagy hegycsúcsok kettős neve is egy hasonló megegyezésnek köszönhető, ahol a korona elismerte az őslakosok jogát ősi földjeikhez fűződő spirituális kötödésükhöz és az addig használt angol nevek mellé felvették az ősi maori megnevezéseket is.

De gyorsan vissza múltba. Az 1870-es években sok ezer telepes érkezett Nagy-Britanniából, számos helyen a brit, és sokszor az NZ-i tartomány támogatásával. Nagyon sok kitelepülőnek a hajóútját a külön erre alakult egyesületek fedezték. 1882-ben sikerült ez első fagyasztott hús szállítmányt eljuttatni Angliába, ez hatalmas lökést adott ismét NZ gazdaságának. Már nem csak a gyapjúval voltak telerakva az anyaország felé induló hajók. Mert egyébként az ipari forradalom hatására felélénkült kereslet miatt a gyapjúbiznisz is elég jól ment, egészen a műszálas textíliák megjelenéséig. Ezer dolgot írhatnék, talán annyi fontos még, hogy NZ volt az első hely, ahol a nők is választójogot kaptak, már 1893-ban szavazhattak a parlamenti választásokon.

Ezeket és még sok érdekes dolgot tudhattunk meg a múzeumban, ami valóban az egyik legjobb, ahol eddig voltunk. Az óriási mennyiségű adat ellenére viszonylag áttekinthető, nagyon informatív és sok helyen interaktív. Hamar elment a másfél óra és mikor összegyűltünk, kiderült, alig volt átfedés azok között, amit megnéztünk (Csilla pl. ki sem jött a The Great War Exhibition-ből). Bár biztosan el tudtuk volna tölteni itt az egész napot, inkább tovább mentünk.

Ellátogattunk a WETA-Cave-be, ami kicsit szépített megnevezése annak a boltnak, amelyet a WETA-Stúdió tart fent. Akinek esetleg nem ismerős a WETA Stúdió, ez az egyik legmenőbb filmtrükk és kellék gyár, számos film ruháit, díszleteit és digitális munkáit csinálták. Leghíresebbek a Tolkien művekből készült filmek (Gyűrűk Ura és Hobbit trilógiák), de dolgoztak az Avataron is. Persze itt be lehet fizetni rendes stúdió túrára is, de nekünk erre nem volt időnk, ezért csak hagytuk a gyermekeinket gyönyörködni a kiállított Gyűrűk Ura díszletekben és jelmezekben. Na meg szörnyülködhettünk azon, hogyan képes valaki kiadni több száz dollárt egy Fordo/Aragorn/Legolas/akárki műanyagfiguráért, vagy akár több ezret is egy Helm Szurdok makettért. Na de akinek pénze van, költse csak amire akarja. Mi nem erre akartuk, inkább elindultunk a GPS-en kinézett közeli Pak-n-Save diszkont áruházba ellátni magunkat a másnapra tervezett nagy túrára. Mordorba készültünk ugyanis, legalábbis oda, ahol a filmben a Végzet Hegyét „alakító” Mt. Ngauruhoe található. Ez valóban nem könnyű séta, elég sok cuccot és vizet kell vinni az egész napos kirándulásra, így próbáltunk minél kisebb, de tápláló falatokat venni. Sikerült is találnunk egy olyan szeletet, amelyik – állítólag – teljesen kiegyensúlyozott tápanyagmennyiséggel tartalmaz 400 kalóriát és akkora, mint másfél kövérebb müzliszelet. Vettünk tíz liter vizet is (minden útleírás lelkünkre kötötte, fejenként minimum két liter vízzel kell elindulni). Ezeken felül keksz, csoki stb. került a kosárba. Spoiler – teljesen feleslegesen, de erről majd a következő bejegyzésben.

Mindezt akkor persze nem tudtuk, elindultunk Okahune városka felé, amely a Tongariro nemzeti park mellett van. Ivadékaim természetesen ismét átaludták az út nagy részét. Szállásunk egy motel régebbi épületében volt, ahol valószínűleg a térrel kompenzálták, hogy kicsit már kopottas a berendezés, óriási helyünk volt. Két háló, előtér, hall, nappali, konyha és egy hatalmas fürdő (ez később még fontos lesz). Kipakolás után elindultunk vacsorát keresni. Mivel a településen összesen három hely volt nyitva, nem volt túl nehéz, végül a Vak Pinty nevű vendéglő mellett tettük le a voksunkat. Ez egy gourmet hamburgerező. Abszolút fején találtuk a szöget, mert ilyen bődületesen jó hamburgert életünkben nem ettünk. Egy olyan pasié az étterem, aki korábban privát luxusjachtokon volt főszakács (itt a San Marinó és Cannes között ingázó kőgazdag orosz milliomosokra gondoljatok), de megunta, hogy 24 órás munkaideje van és visszajött NZ-ra vendéglőt nyitni. Minderről mi előzőleg semmit nem tudtunk, csak ott derült ki, miközben vártunk a kajára. Időnk volt, mert éppen csak a zsemlét nem akkor sütötte, ott csinálta az orrunk előtt a hamburgereket egy hatalmas, külön erre épített, változtatható magasságú kovácsoltvas grillezőn a faszén fölött, frissen darált első osztályú NZ-i marhából. Mindannyian más fantázianevű burgert kértünk, amelyek ízvilágukban egy-egy országot idéztek (Kamikaze- japán, Fuego – spanyol, The Ali - USA, The Stallion – olasz, The Turk – ezt gondolom nem kell magyarázni). Nem tolakodóan, éppen csak utalás szintjén, de azért jól érezhetően. Szédületesen jó volt. Nem vagyok az, aki Michelin-csillagos éttermeket kutatva állítja össze az intinert, és/vagy órákat tud áradozni egy főtt marhapofáról, de emiatt a hely miatt szívesen autóznék jópár kilométert, ha nem a világ másik felén lenne. Most is összefut a nyál a számban, ahogy írok róla.

A vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert másnap 5-re volt beállítva az óránk, korán akartunk indulni a várva várt nagy túránkra.

Ez volt a mai utunk: