A mai bejegyzésben talán a legjobb napunkról lesz szó NZ-on. Első részét a Milford Sound-ban töltöttük, melyet Rudyard Kipling a világ nyolcadik csodájának nevezett. A nap második felében pedig egy szuper túrát tettünk egy tengerszemhez. Január 2-ról van szó, a születésnapomról, amelyen mindig próbálok valamilyen tényleg jó programot szervezni és általában sikerül is úgy alakítani az útjainkat (mivel ilyenkor jellemzően valahol éppen nyaralunk), hogy szép tájakon legyünk. Ez most sikerült messze a legjobban, ezért hosszú poszt lesz, rengeteg képpel.

Idén egy kajaktúrát néztem ki magunknak a Milford Sound fjordban. Nem volt nagy kockázat, mert minden útleírás szerint ez NZ - 2008-ban a Tripadvisor szerint pedig a világ -legnépszerűbb turistacélpontja. Kajakozni mindenki szeret a családban - főleg a jobbik felem, aki fiatal korában versenyszerűen is űzte a sportot – biztosra mehettem, hogy jó napunk lesz. Az egyetlen, ami elronthatta volna, az az időjárás, mivel NZ-nak ezen környéke évente átlagban 6200mm esőt kap (Budapest 533mm), ráadásul január a legcsapadékosabb hónap. Árgus szemekkel figyeltük a korábbi napokban az előrejelzéseket, mindegyik esőt jósolt január 2-ra. Nem volt igazuk. De nem szaladok előre, kezdetnek inkább néhány kép. Meg rövidítve idemásolom a Wikipédia idevágó bejegyzését:

Mivel aznapi úticélunk kb. két órára volt Te Anau városától, a mi túránk pedig 10-kor indult (ennek ellenére Stirling Sunriser-nek nevezték!), korán keltünk. Legnagyobb bánatunkra aprószemű, szemerkélő esőben indultunk, de azért reménykedtünk, hiszen 120 km várt ránk, ráadásul egy hegység másik oldalára kellett eljutnunk. Ott csak jobb idő lesz! Már maga az út Milford Sound-ba is élmény, először dombok között kanyarog a Te Anau tó partján (itt is ugyanaz a város és a tó neve), majd az egyre nagyobb hegyek között eléri a csak 1954-ben – 19 év építés után, nem csak nálunk tudnak elhúzódni a beruházások - megnyitott Homer alagutat. Ez az egysávos alagút tette lehetővé, hogy közúton is el lehessen érni a fjordot, addig csak a tengerről vagy egy 50km-es gyalogtúrával lehetett megközelíteni.

A fjord és környéke valóban már a partról is lenyűgöző, volt időnk gyönyörködni, mert eleve 40 perccel hamarabb értünk oda, majd kiderült késik a program, mert az előttünk levő túra (aki valóban hajnalban indultak) egy kicsit megcsúszott, olyan nagyok voltak a  hullámok, hogy csak nagyon lassan tudtak haladni. Szerencsénkre itt már nem esett. A túraszervező cég a honlapján megjelölt egy csomó dolgot, amit vinnünk kell, ezért teli táskákkal indultunk, mint kiderült teljesen feleslegesen, mert szandálon kívül mindent kaptunk. Vízálló vihardzsekit, mentőmellényt, szoknyát (mármint a kajakhoz, hogy ne folyjon bele a víz), sőt full nylon jégeralsót és -felsőt is adtak ránk, mert állítólag a pamut és gyapjú ruhák vizesen elvezetik a hőt a testtől, a műszál meg nem. Még sapkákat is kaptunk. Úgy néztünk ki, mint egy karácsonyfa, és a fürdőruhán és a szandálon kívül semmi nem volt a miénk, amit felvettünk. (A különböző színű csíkos jégeralsó különösen randa volt – gondolom, hogy senkinek ne legyen kedve magáévá tenni). Egyébként még egy pár volt rajtunk kívül a csoportunk tagja – ez az előnye megvan annak, ha sok gyerekkel utazik az ember.

A kötelező ismertető után hiper-szuper tengeri kajakjainkat feltette vezetőnk egy motorcsónakra, amivel elvittek minket a Stirling-vízesésen egy kicsit túlra, ez nagyjából a fjord felénél van. Itt beszálltunk a kajakokba és elég hosszú újabb eligazítás után elindultunk. Nekünk ez persze elég uncsi volt, de megértem, biztos sok olyan turista van, aki nem volt még vízen annyit, mint mi (pedig mi sem ott nőttünk fel). Elsőként arra vállalkozhattunk, hogy beevezünk a 151 m magas (természetesen mindenkinek elmondják, hogy ez 3x olyan magas minta a Niagara – aminek semmi értelme nincs, mert a Niagara nem attól döbbenetes, mert magas, hanem mert széles és bődületes mennyiségű víz folyik át rajta) vízesésbe. A sztori az, hogy hosszú és szerencsés életed lesz, ha bemész a lezúduló víz alá. Nos, mi 100 évig fogunk élni és következő blogomat a privát kis szigetemről fogom írni, mert természetesen mi is vállalkoztunk rá. Minden cinizmust félretéve, tényleg nem mindennapi érzés a nyakadba ömlő óriási víztömeg alatt lenni. Bár felvettük videóra (itt megnézheted), a kamera nem tudja visszaadni azt, amilyen a valóságban.

Sajnos az egész élményt nehéz akár szavakban, akár képekben visszaidézni. Viszont nagyon jó döntés volt, hogy kajakkal mentünk, mert így, a víz színéről, apró kis pontként lebegve élvezhettük az 1000+ méter magas, közel függőleges sziklafalak által körbevett fjordot. A tényleg hatalmas hegyek (mind magasabb mint a Kékestető és mi értelemszerűen a tengerszinten voltunk) nagyon becsapják az embert, úgy tűnik, mintha a fjord szűk lenne, pedig 2 km széles. Ezt a kajakból sokkal jobban lehet érzékelni. Annak ellenére, hogy a sziklákon vízszintes felület nem nagyon van, a sok eső miatt dús növényzet fed mindent. Ezek a bokrok és fák azonban más lehetőség híján (termőföld nagyon gyéren van) leginkább egymásba kapaszkodnak, ezért ha az elhalt fák elérik a kritikus tömeget, akkor lavinaszerűen magukkal rántják az egész hegyoldalon levő növényzetet.

Vezetőnk szerint – aki egyébként Alaszkából származott – óriási szerencsénk volt, mert alábbhagyott a hullámzás, szerinte ilyen nyugodt víz 10 napnál többször nincs egy évben. A vízeséstől eltekintve gyakorlatilag nem is lettünk vizesek. Jobb is, mert a víz metszően hideg volt. Még fókát is láttunk, amelyik ráadásul produkálta is magát nekünk, kimászott egy sziklára és lóbálta a felsőtestét, pont úgy, mint egy fókashow-ban. Csak a labda hiányzott az orráról.

Meg kell emlékeznem a helyi fauna igencsak bosszantó képviselőiről, a homoki legyekről (sandfly), amelyek valójában a szúnyogok nemzetségébe tartoznak. És csípnek is kegyetlenül. Annak ellenére, hogy rendesen befújtuk magunkat szúnyogriasztóval, mindenki jónéhány csípést összeszedett. Ezek eleinte nem okoztak sok problémát, de a napok múltával egyre pirosabbak lettek és egyre jobban viszkettek. Még egy hét múlva is szenvedtünk tőlük, főleg a lányaim. Nos, a maori legendák szerint ezeket a homoki legyeket itt a Milford Sound-ban teremtette meg egyik istenük. Márpedig azért, mert a fjordot olyan szépre csinálta az ősi tájépítész Tu-te-raki-whanoa (az az isten, akit szülei megbíztak NZ délnyugati felének kialakításával), hogy a megnyitóra meghívott emberek abbahagyták a munkát és csak a fjord szépségét bámulták (valljuk be, ez a része teljesen hihető a mondának). Hine-nui-te-po – a halál istennője – megharagudott és megteremtette a homoki legyeket. Ettől persze az emberek azonnal oszolni kezdtek. Más verzióban a fjord megnyitójára meghívott istenek nem akartak hazamenni, annyira szép volt, és ezért kerített sort Hine-nui-te-po a legyek életre hívására. Egy biztos, a legyek az "oszolj" parancs nyomatékosítására születtek, és bár másutt is találkoztunk ezekkel az ember életét megkeserítő rovarokkal, Milford Sound-ban borzasztó sok van, csak itt jelentettek problémát.

Utunk során egyszer kikötöttünk – a velünk kajakozó amerikai nászutasokat hívta a természet, mindenképpen meg kellett állnunk – ez nem egyszerű feladat, mert a sziklák olyan meredeken érik el a tengert, hogy vízszintes-közeli felület ahova ki lehet húzni a kajakokat összesen két helyen van, ott is nagyon keskeny. Jól eset kinyújtóztatni a lábainkat, mert valahogy nem volt jól beállítva a kajakom kormánya és egészen elzsibbadtam. Később hagytam is a dolgot és inkább a lapáttal kormányoztam, az úgyis egyszerűbb. Itt mi cseréltünk, mert vezetőnk szerint két férfi kicsit sok egy kajakban (valóban mindig elhúztunk a többiektől), így Peti átült Krisztihez és én Csillával lapátoltam tovább a másik vízesés, a Lady Bowen Falls felé. Ez alacsonyabb, mint amelyik alá beeveztünk, de semmivel sem lenyűgözőbb látvány, főleg nem a vízről. Ehhez nem lehet közel menni, mert nagyon sziklás a fjord partja, ezért csak tisztes távolból néztük, de odáig is simán elért a vízpára. Sajnos ezek után már csak annyi volt hátra, hogy visszaevezzünk a kiindulási pontra, de ebben is szerencsénk volt, mert dagály volt, így az átmenetileg víz alá került növények között át-átbújva jutottunk vissza a kikötőbe.

Most le kellene írnom milyen lenyűgöző élmény volt, de erre nem lehet értelmezhető szavakat találni, legalábbis nekem nem megy. Nem véletlenül nem lettem (meg nem értett) költő. És amivel kezdtem? Hogy ez lenne-e a világ nyolcadik csodája? Erre viszont már nem tudnék egyértelmű igennel felelni. Tényleg leírhatatlanul szép, de mondhatom magam olyan szerencsésnek, hogy bőven tudnék olyan helyeket sorolni, melyeket már láttam és azért felveszik ezzel a versenyt. Viktória-vízesés, Ajanta és Ellora, Escalante kanyonjai, Drakensberg,  Ha Long-öböl hogy csak azokat említsem, amelyek hirtelen eszembe jutnak. A legutóbbi egyébként bizonyos mértékben hasonlít is a Milford Sound-hoz (sűrű, zöld növényzettel borított sziklák meredeznek ki a tengerből ott is). Ha elfogadjuk, hogy sok nyolcadik csoda van, akkor Milford Sound mindenképpen közéjük tartozik. Ha csak egyet kellene választani, akkor nagyon nagy bajban lennék – nem is menne.

Szép komótosan megszabadultunk a ránk aggatott cuccoktól, a lányok egy sátor elkerített részében, mi fiúk meg a WC/zuhanyzóban, amelyről nem igazán derült ki, hogy női vagy férfi, mert mikor bementünk férfiak voltak benne, viszont miután végeztünk, egy csapat japán nőnek adtuk át a kilincset. Ez is mutatja, hogy nem vitték túlzásba az infrastruktúrát, elég nomádak a körülmények. Mindezt úgy, hogy fejenként 195 NZD-t fizettünk a kb. 5 órás programra (amelyből egy órát várakozással töltöttünk). Mondjuk a felszerelés halál profi volt és mindent megkaptunk, ami csak kellhet. Akkor is, öttagú családunknak 210ezer forintba került ez a félnapos program. Megérte, nem panaszkodni akarok, csak jelezni, aki NZ-ra megy és ilyen jellegű programokat is be akar iktatni, annak mélyen bele kell nyúlni a pénztárcájába (és akkor még nem is a helikopteres sétarepülésre, gleccsertúrára vagy síelésre gondolok). Márpedig biztos mindenki befizet valami hasonlóra. Mert ugye „ha már elrepültem NZ-ra”!

Nagyjából háromra végeztünk, ami azt jelentette, szedni kell a lábunkat, mert még egy kb. négy órás túrát is terveztem a mai napra a Marian-tóhoz. Útközben még megálltunk a „szakadék” nevű helyen (sajnos a fordítás nem adja vissza, angolul „chasm”), ahol egy patak valószerűtlen formákat vájt a sziklákba. Az erdő itt is meseszerű és maga a szoros is valóban nagyon jól néz ki. Mégsem időztünk túl sokat, mert el akartam indulni a Marian-tó felé. Ez egy tengerszem, ami 695 méter magasan van, egy gyönyörű völgykatlanban (ezt persze csak akkor tudtuk meg, mikor elértünk oda). Bár csak délután négyre értünk a túraút kezdeténél levő parkolóba, nyugodtan nekivágtunk, mivel tudtunk, fél tízig világos lesz. Itt mondok köszönetet kis családomnak, hogy erre is vállalkoztak. Mondjuk az is igaz, pompás túra volt ez is, senki nem bánta meg.

A Hollyford folyó felett egy függőhídon átkelve elindultunk felfelé (a parkoló kb. 340 méteres magasságban van) és eleinte a túraút rendkívül jól ki volt építve, helyenként még a Marian-patak fölé is kimentünk az épített fapallón. Aztán egyszer csak eltűnt a murva és jól láthatóan egy csörgedező ér medrében haladtunk felfelé. Ez a többieknek nem volt baj (vadiúj bakancsaik voltak), azonban az én bakancsom 10 perc alatt beázott. Mint kiderült, talpának anyaga 20 év alatt elfáradt, elrepedt, és minden egyes lépésnél szívta magába a vizet. Nekem is kellett volna új bakancsot venni. Na de késő bánat, kutya ábránd, végigcuppogtam az utat totál vizes lábbelimben. Legalább volt, nem úgy, mint a mezítlábas hobbitoknak.

Az utunk egyre vadregényesebb és sárosabb lett, de mindenért kárpótolt a varázslatos erdő, ami úgy nézett ki, mint egy megelevenedett mesekönyv. A mérsékelt-övi esőerdő sajátja, hogy a fák ágait szinte 100%-ban beborítják a zuzmók, mohák és egyéb alsóbbrendű növények.  Ettől az egésznek teljesen túlvilági jellege lesz. Kicsit kevesebbet tudtunk gyönyörködni benne mint akartunk, mert állandóan a lábunk alá kellett nézni. A köves, sáros, egyenetlen ösvényen menet közben nem lehetett bámészkodni. Folyamatos felfelé gyaloglás után végre megpillantottuk a Marian-tavat. Pont olyan gyönyörű volt, mint a fényképeken, annak ellenére, hogy a nap itt sem sütött – de legalább az eső sem eredt el, pedig nagyon sötét felhők voltak felettünk. Nagyon emlékeztetett minket a Glacier Nemzeti parkban látott Lavina-tóra (abban is, hogy ott is szarrá ázott a cipőm – többek között ezért is volt most mindenki túrabakancsban), de kisebb, meghittebb volt, jóval kevesebb emberrel a partján (konkrétan 12-en, ebből öten mi voltunk).

A késői időpont miatt (ekkor már hat óra volt) sokat sajnos nem időzhettünk, indultunk vissza a mesébe illő erdőben. Fájt a szívünk, mikor leértünk a parkolóba, hogy ott kell hagynunk ezt a gyönyörű helyet. Szerencsénkre akkor pont eleredt az eső (jó hogy nem előbb), ez megkönnyítette a távozást.

A mai nap gyakorlatilag full-body workout volt, reggel a felsőtestünket mozgattuk meg rendesen (11-12 km-t eveztünk), délután pedig combra, majd vádlira dolgoztunk, nem is volt probléma elaludni aznap este. Felejthetetlen nap volt, olyan szépségeket láthattunk, ami nagyon kevés helyen van és még keményen meg is dolgoztunk érte – ami ugye nagyban növeli az élvezeti értéket.

Ez volt a mai utunk:

 És itt van az útról a videó is